Amikor már úgy érzed, hogy sem tested, sem lelked nem bír magához venni több szülői értekezletet, megbeszélést, nyílt napot, vagy fogadóórát a tanulással és/ vagy (joint and /or individual, just like the Performance Bonus at work) a sporttal kapcsolatosan, akkor bújik elő az edzéscucc legeslegaljáról az az átázott, gyűrött papírdarab, ami arról értesít, hogy szülői lesz a vizitelepen.

Így megint korábban mész el a „gyárból” (vonzat: holnap este 5 helyett 7 ig), idegeskedsz, hogy odaérsz-e időben, vagy hogy az időközben az öttusáról hazaérkező, majd otthon tartózkodó kisebbik + nagypapa duó mennyire dúlja fel a pont rendbetett nappalit és konyhát.

A korai felkelések, és a téli vasárnapok, amikor reggel 8-ra már az uszodában kell lennie a gyereknek, utazások a versenyekre, meg a viták (mert azért néha vannak), hogy de menjél már, mert elkésel /főleg a hegyifutás kapcsán.., amiről, valljuk be, mi is szívesen elkésnénk néha :)/ című történetek sem erősítenek meg abban, hogy kell-e ez neked tulajdonképpen. (?)

És akkor, ahogy közeledsz a Népszigeti kis hídhoz, és egyszerre orrodban érzed az öböl illatát, hallod a lapátokat, ahogy belecsapnak a vízbe, miközben messze-messze valahol egy hajókürt is jelzi, hogy uszályok találkoznak, hirtelen olyan jó kedved lesz, hogy alig várod, hogy beülhess a kopott fa székek egyikébe és végighallgasd az edzőket, akik olyan kedvesen, lelkesen beszélnek az egészről, hogy még Te is elhiszed, hogy kenu és KSI nélkül nem lehet élni. 🙂